Lauryn Hill: az énekesnő, akiről gondoltunk valamit 2002-es MTV Unplugged koncertje előtt, és valami egészen mást a koncert után.
 |
| Forrás |
A Miseducation 19 millió példányszámban kelt el és öt Grammy-díjat hozott az asztalra, többek között a "Legjobb Album" címet is. Olyan, ma már klasszikusnak számító dallamok szólalnak meg rajta, mint a vidám Doo Wop (That Thing) vagy a csodálatos Ex-Factor. A szerelemről, istenről, anyaságról szóló szövegeket az énekesnő első terhessége alatt írta (Rohan Marley-val, a legendás Bob Marley fiával összesen öt gyermeket neveltek, illetve később született egy hatodik fiúcska egy másik apától).
Ezt követően pedig Lauryn Hill elcsendesedett, és nem adott ki új albumot, mindaddig, míg 2001 nyarán kicsike közönség előtt nem rögzítette azt az Unplugged koncertet az MTV stúdiójában a Times Square-en, New Yorkban, mely egy év múlva került a boltok polcaira, és amelyből több, mint 12 millió példány fogyott el.
A koncerten kiderült, minek volt köszönhető ez az eltűnés: az énekesnőnek elege lett a szereplésből, és mint ahogy hallgatóságának itt bevallotta: "Valaha előadóművész voltam, de többé nem tartom magam annak." A 106 perces előadás egy énekesnő olyan visszatérése, amelyben egyben búcsút is mond, mindannak, aminek őt rajongói gondolták, és mindannak, amit addig a világnak adott. A koncert nagy részében Lauryn Hill egyedül kíséri gitáron énekét. Az előadás érzelmekkel teli, és valószínűleg a közönség számára nagyon is meglepő volt. A Miseducation egyszerre volt soul és hip-hop, tele szerelemmel, energiával, színekkel, és erre Lauryn Hill várt négy évet, összehívta rajongóit egy unplugged koncertre, és folk-kal kevert új zenei nyelvezetén készült, addig kiadatlan dalaiban elmondta nekik, hogy ez az egész mekkora tévedés és hazugság volt, és ő mennyire torkig van vele. Az elhangzott számok többségükben ezt az életérzést közvetítik, a koncert pedig lassú folyású, megszakítva hosszas monológokkal (sőt, egy 12 perces beszéddel kezdődik) - nem tudjuk meg, hogy a nézők mindez alatt hogy érezték magukat. A szövegek értelmezhetetlen és homályos politikai üzenetet hordoznak, és egy-két kivételtől eltekintve, nem éppen az élet napos oldalán íródtak. Amikor az énekesnőt évekkel később megkérdezték egy interjúban, hogy mit gondol a koncerten elhangzott dalokról, azt nyilatkozta, hogy "sok dal átmeneti jellegű volt. A zene arról szólt, hogy azidőben hogyan éreztem, és a csalódottságomat úgyanúgy dokumentáltam, mint ahogyan a boldogságom kitöréseit is."
Igaz, akik figyelemmel követték Lauryn Hill sorsát, azok nem csodálkozhattak: a művésznő évekig nem adott valamire való interjút, a The Fugees korábbi tagjaival perben állt, és "önismereti krízisen" ment keresztül. Nem nézett tv-t (ez még nem nagy baj), nem hallgatott zenét, heti öt napon Biblia-órákra járt, management-jét szélnek eresztette.
A koncertet az MTV 2002 áprilisában adta le, nagy sikerrel. Merthogy képernyőn abszolút nézhető és élvezhető, azonban ha csak a felvételt hallgatjuk, jobb a közelünkben tartani a távirányítót, vagy a hifi mellé ülni, hogy elérjük a léptetés gombot, ha nem akarjuk ugyanazokat a néha kissé lehangoló összekötő szövegeket újra és újra meghallgatni.
De ha olyan szörnyű ez, akkor mégis miért olyan jó? Mert Lauryn Hill meghatóan érzelmesen tud énekelni, mert a hangja egyszerre karcol és simogat (bár néha saját határait súrolja), mert a dalok között található néhány igazi gyöngyszem, mert ritkán látni egy előadóművészt ennyire újat és ennyire döbbenetesen szomorút mutatni magából. És mert aki Lauryn Hill lemezt szeretne hallgatni, annak a mai napig csak a Miseducation és ez az Unplugged előadás áll rendelkezésére.
Én pedig szándékosan a kivételek közé tartozó dalt osztok meg veletek: Just Like Water - egy szerelmes vallomás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése